Végre szünet és végre vége... vagyis nem teljesen, hiszen a vizsgák hátra vannak még. Amiatt nem izgulok, hogy nem sikerülne. Menni fog, tudom. Más dolgokkal viszont hezitálok, vagy egyszerűen csak nem értek. Már nem is tudom, hogy melyik a kettő közül. Vannak olyan pillanatok mikor véget vetnék az egésznek, amikor mondanám, hogy oké... itt van elegem. De nem mondom, mert valami visszatart, meggától és sokszor nem is bánom, hogy így történik. Egy darabig biztosan nem... Hogy most mijön nem tudom, majd kiderül.
Mostanában egyre többször érzem azt, hogy szabad vagyok, igen a tavasz okozza. Imádom ezt az érzést, mégha furcsa is. Ilyenkor vagyok úgy, hogy kimennék a szabadba és nem csinálnék semmit. Hallgatnám a madarakat és élvezném a kellemes időt. Csak az a baj, hogy mindig közbe jön valami. Már furcsa is lenne, ha nem lenne így. Olyan megszokottá váltak a mindennapi rohanások, hogy észre sem veszem, hogy mikor érzem magam jól.
Nem vagyok magas, sem egy híresség. De még csak méltó sem arra, hogy ilyeneket írkáljak. Kicsi vagyok, de hatalmas szívvel rendelkezem, ami ha akar tégged is szerethet. Ezt jól jegyezd meg!